Egy kutya története...

Sose láttalak többet...

A szél susogásában hangodat hallottam, a víz csillogásában

arcodat láttam, a hajnal levegőjében illatod éreztem,

de mondd, hol vagy most, és miért nem jössz értem?!

Nem szeretsz engem, de mondd, miért nem szerettél?

Miért utáltál, s főképp miért aláztál meg?

Miért kellett elmennem, miért ítélsz halálra?

Azért, mert rossz és hangos voltam, és mert egy

kis szeretetre vágytam? Most már más valaki

veszi át a helyemet, egy szebb s jobb kutya. Övé

lesz, mi egykor enyém volt, amit még örömmel

vettél nekem. Övé lesz az alig használt bőrpórázom,

a nyakörvem, levetted rólam, amikor magamra hagytál.

Átgondolva a dolgokat, kérdések tömege

merül fel bennem... Ha nem rosszalkodom,

otthon maradhatok? Ha nem rágom szét a cipődet, otthon

maradhatok? Hidd el, nem akartam rosszat!

Csupán játszani akartam, mert nem voltál velem,

kutyajátékot azonban nem vettél nekem!

Nem gondoltam volna, hogy ezzel rosszat csinálok!

Ha szobatiszta vagyok, otthon maradhatok?

Nem tanítottad meg hogyan kell azt! Megszégyenítettél,

orromat a piszkomba nyomtad. Ha nem ugatok,

otthon maradhatok? Csak énekelni akartam, azt hittem,

ez majd boldoggá tesz téged...

Egy dolog van amit tudnod kell, mindezt nem

azért tettem, mert nem szeretlek, hanem

mert kölyök vagyok, s ilyen korban még megesik az

ilyen.

Mindent megpróbáltam, hogy örömet szerezzek,

de csak bajt és bosszúságot

okoztam neked. Amikor már mindent feladtam,

és csak a kedvességedre vágytam, az is baj volt számodra.

Ha nem akarom, hogy egy kicsit is szeress,

otthon maradhatok?

Csak egy kis szeretetre vágytam, miért olyan

nagy kérés ez? Azt hittem azért fogadtál be,

hogy otthont adj egy árvának, és hogy esélyt adj egy

ártatlan állatnak.

Mondd, miért csak nyolc hónapot kaptam?

Egy esély, ami csupán nyolc hónapig tartott...

Annyi "miért", és válasz nincs egyre se, de már

mindegy, válasz nem lesz egyre se.

Lejárt az időm, eltelt nyolc hónap és harminc nap,

itt az életem véget ér, mert ma elaltatnak.

Még az utolsó percben is az ajtót nézem,

hátha betoppansz, s megkönyörülsz ártatlan életemen.

Az ajtón azonban nem jön be senki sem,

csak egy orvos, fecskendővel a kezében.

Véget ér a nóta, véget ér a vigasság, hamarosan

jő a zsibbasztó fáradtság. A dobogó kicsi szív

hamarosan leáll, jő az örök álom, s testvére a halál.

Ám a levél is véget ér, mert a tinta kifogy,

az életem is véget ér, mert szeretni már nem tudnak!